De miért szövünk még mindig?

Kezdetben vala a kezdet

Azt hiszem, sokunk története kezdődött úgy, hogy egyszer, valahol leültünk egy szövőszék elé, szőttünk valamit… és ott ragadtunk. Szerintem azok is így kezdték, akik mára elismert népművészeti alkotók. Mindig az első szövettel kezdődik..

Aki leül a szövőszékhez, abból előbb-utóbb tárgyalkotó népművész lesz-e? Dehogyis. De van, hogy úgy alakul... És van, aki akkor is maga készíti a család konyharuháit, ha két kattintással sokkal olcsóbb és gyorsabb lenne megrendelni.

Szőni fárasztó, figyelni is kell, órákat töltünk el vele, és olykor többet bontunk vissza, mint amennyit előrehaladunk. Nem is mindig lesz olyan, mint reméltük… akkor mégis, miért?

Nekem például a szövésre – kezdetben – a józan eszem megtartásához volt szükségem. Mindig vonzott, de életem legmélyebb pontján jöttem rá, hogy tulajdonképpen már senki sem akadályozhatja meg, hogy azt tegyem, amit szeretnék.

Rövid egyéb próbálkozások után, egy csillaghegyi nyáron Csapó Angéla beültetett egy rusnya okkeres felvetésbe… és a többi már történelem. Kilenc évig alig vártam ezeket a nyári heteket, amik után mint kifacsart rongy tértem vissza az irodába – de az élmény hatása még hónapokig egyben tartott.

Szerettem volna egyre többet tudni, megérteni és kipróbálni. Tanulni akartam, és végül sikerült bejutnom Nádudvarra. Onnantól két évig minden fizetett szabadságomat és a hétvégéim felét az ottani szövőműhelyben, Galánfiné Schmidt Terike szárnyai alatt töltöttem. Azután jött Békéscsaba és a szakoktatói év, mert akkor már tudtam, hogy hivatásommá fog válni… és ma is jól emlékszem arra a rusnya okkersárga felvetésre, és arra, milyen volt amikor egyszerűen csak szerettem volna valahol szőni.

Miért éppen a szövés (és nem Alaszka)?

Talán mert egyszerre izgalmas és monoton. A színes fonalak és minták, a sorról sorra fejlődő textil, a ritmus, a hangok, a tapintás. És az érzés, hogy valami időtlen régi tudáshoz kapcsolódunk. Vagy az állandó képernyőfókuszú virtuális létezés helyett kell valami, amit a két kezünkkel, a fizikai valóságban teremtünk.

A szövés a pillanatban tart. A mozdulatok gyorsan válnak megszokottá, az izmaink is teszik a dolgukat, mégsem enged elkalandozni. Amint a figyelmem fókusza másfelé terelődik, a szövőszék jelez: megváltozik a ritmus, megváltoznak a neszek, megváltozik a szövet. Én, aki meditálni sem tudok a folyton elkalandozó gondolataim miatt, itt megérkezem. Az agyam zakatolása elcsitul, és átveszi helyét a minta és a mozdulatok ritmusa, a fonal tapintásának, a formálódó textil szépségének befogadása.

És mégis, mik készülhetnek?

Bizonyára vannak szövők, akiknek nincs elég sálja, vagy túl nagy a szekrényük, és még fér bele. Én aránylag korán kanyarodtam el a használati textilek felé, lévén addig hordok egy-egy sálat télen és nyáron, amíg egy feslő lukká nem válik. Innentől viszont széles a skála: törölközők és konyharuhák, terítők, szalvéták és kenyérzsákok, ruhának vagy éppen táskának való szövet, babatakaró vagy díszpárna. Tovább is van, mondjam még?

Ezek mind olyan tárgyak, amiket kisebb-nagyobb gyakorlattal, kedvtelésből szövők is el tudnak készíteni – vagy ha még nem tudnák, meg tudom nekik tanítani. A kéziszövés továbbélésében ezeknek az egészen hétköznapi tárgyaknak is fontos szerepük van. Jóféle csalik, amik könnyen magukkal ragadnak – és egyszer csak rajtakapod magad, hogy hajnali egykor a következő felvetésed tervezed...

Éljenek a hobbiszövők (és a sajtkészítők)

A „hobbi” szó nálam nem tudásszint-kategória, pusztán rámutat, milyen helyet foglal el a szövés valakinek az életében. Aki szabadidejében, kikapcsolódásként sző, ugyanúgy lehet kíváncsi, alapos és gyakorlott, és éppúgy örömét lelheti abban, amikor megért egy összefüggést vagy saját mintát tervez.

De akinek vetélő van a kezében, mindenhol szövetet lát. Múzeumokban, a plázában vagy egy kézműves fesztiválon, a buszmegállóban vagy egy vásáron – tuti, hogy rá fog állni a szeme.

És lehet, előbb vagy utóbb tapogatni fog a keze is… Azután lehet, hogy már ez sem hagyja nyugodni, tudni akarja hogyan készült, utánaolvas, kérdez, próbálkozik. Mély ez a nyúlüreg, nagyon mély.

Hagyományos vagy kortárs?

Ahogy egyre többet tanulunk, eljutunk a mai textilektől a régmúlt szőttes hagyományáig, vagy éppen fordítva.

Minden kortárs szőttesben ott van a régmúlt, a magunkkal hozott emlék nyomatok és családi örökségek. Minden újraszőtt hagyományos textilben ott vannak a modern alapanyagok és kényelmes eszközök. A hagyományos textilek újraszövéséhez is a mai életünkből ülünk le. Válogathatunk alapanyagok és eszközök között, múzeumi katalógusokat böngészhetünk, távoli gyűjteményeket ismerhetünk meg.

Kíváncsi vagyok, mit szóltak volna a mai lehetőségekhez a régi szövők. Nehezen tudom elképzelni, hogy ne próbálták volna ki örömmel.

A kéziszövés a mesterségek ginkgofája

Őskövület, és mégis él. Úgy hiszem, a szövés addig marad velünk, amíg találunk okot arra, hogy szőjünk. Van, akit a régi textilek megismerése hajt, mást egy saját terv vagy az alkotás öröme. Aztán a szövet lekerül a szövőszékről, és helyet talál magának az életünkben. Akár egy kéztörlőként, amit naponta kézbe veszünk.

 

© Dénes Ágnes, MintaMókus Szövöde, 2026.
A cikk teljes egészében vagy részleteiben kizárólag a szerző nevének és az eredeti forrás (https://www.mintamokus.hu/blogs/news/miert-szovunk) pontos megjelölésével idézhető és osztható meg.